Lábékszerek kora

Akármilyen díszítést alkalmazunk a lábunkon – legyen az henna, bokalánc, gyűrűk vagy komolyabb ékszerek – kizárólag szépen ápolt és tiszta lábon mutatnak jól, sőt ha stílusában és színében passzoló körömlakkal (gél-lakkal) hordjuk, az csak emeli az egész fényét.

Lábékszereket már régen hordunk, hiszen kinek nem volt bokalánca vagy lábujjgyűrűje, legalább kamasz korában, de napjainkra kissé megváltozott ennek a divatja. A gazdagon díszített indiai táncosnők, és az ékszereken kívül gyakorlatilag mást nem viselő „ünneplőbe öltözött” néger fiatalasszonyok ékeit kezdve elirigyelni, csak néhány éve szivárgott be Európába a lábfejeket szinte elfedő, burjánzó, indákat és csipkéket idéző lábékszer divat.

Indiában az ékszerviselésnek nem csak a gazdagság kommunikálása volt a célja, minden testrészhez meg van a szimbolikailag hozzá illő ékszer (annak anyaga, mintái), és ezen hagyományoktól ritkán tértek el (pl. lábon nem illik aranyat viselni). A lábperec a férjezett asszonyok kiváltsága volt, a házasságot jelképezte, illetve azt a vagyont, amelyet a lány hozományként hozott és biztosította, hogy ne kelljen nélkülöznie később.

A kép csak illusztráció!

A másik jellegzetesen indiai lábfej díszítés a Mehndi, azaz a henna festés, amelyet az esküvő előtti napokban készítettek el és beboríthatta az egész lábfejet bokáig. Ez sokkal burjánzóbb és gazdagabban díszített volt, mint az ékszerek. E kettőből adódott össze az, amit Európában „indai stílusú” lábékszerként emlegetünk. A kontinensen ezt a fajta lábfej-díszítést továbbgondolták az alkotók, már nem csak bőséges bokaláncként szolgál, hanem az ujjak közé rögzíthető talpatlan saru formát vesz fel.

Ez a fajta lábfej-csipke készülhet gyöngyből, láncból, fémláncba foglalt kristályokból, horgolásból vagy makraméból, attól függően, hogy milyen stílusban, milyen alkalomra, milyen céllal, milyen ruhához, milyen igényekkel választottuk.